John Cure: Rekviem egy halott lányért (Hontalan lelkek 2.) - értékelés
Nagyon ritkán szoktam horrort olvasni, eléggé távol esik a komfortzónámtól, de John Cure: Hontalan lelkek c. kötete annyira beszippantott, hogy muszáj volt minél előbb sort kerítenem a folytatására is.
Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
A fülszöveg:
Robin Wallace néhány év távollét után végzős egyetemistaként tér vissza Edgar's Hillbe. Megérkezését követően egy halott lány szelleme különös üzenetekkel kér segítséget tőle.
Shelly Hewitt színleg boldog, kiegyensúlyozott családban él férjével és kislányával. De mindez csak a látszat, a felszín alatt szörnyű titkok bújnak meg. Kislánya, a négyéves Becky egy olyan „rossz bácsiról” kezd mesélni, akit a felnőttek nem látnak, pedig napok óta ott van velük a házban.
Shelly egy léleklátót kér fel, hogy tisztítsa meg a házat az ártó szellemtől. Úgy tűnik, hogy Roxanne szertartása sikerrel jár, ám az események mégis pokoli fordulatot vesznek.
Egy brutális gyilkosság képe rajzolódik ki előttük, ami összefügg a kisváros szörnyű múltjával, és az elátkozott dögkúttal. A cél érdekében Robin, Shelly és a léleklátó Roxanne szövetségre lépnek, de az idő előrehaladtával a túlélésük esélye rohamosan csökken.
És felcsendül egy mondóka…
John Cure a feszültségkeltés mestere, Magyarország legnépszerűbb horror és pszichothriller szerzője. Új regénye hátborzongató utazás a túlvilági erők világába. A Rekviem egy halott lányért nem csak az év legjobban várt horrorkönyve hazánkban, de minden eddigit felülmúló, hátborzongató ideg-lelést kínál a misztikus thrillerek kedvelőinek.
Az első résszel ellentétben ez a második rész inkább a thriller és nem a horror szálra épít, tehát inkább izgalmas és nem félelmetes a cselekménye. Engem teljesen beszippantott a története, annak ellenére, hogy 500 oldalas a kötet, nagyon gyorsan a végére értem és olvastam volna még tovább. Amit szerencsére meg is tehetek, mert a sorozatnak van egy harmadik része is, ami pont a mai napon érkezett meg hozzám a Libri rendelésemmel együtt, szóval várhatóan nagyon hamar olvashatjátok majd az ajánlómat a trilógia befejező kötetéről is.
A Rekviem egy halott lányért c. kötet kb. 15 évvel a Hontalan lelkek után játszódik időrendben. Az akkor még gyermek Robin, aki szerencsésen átvészelte Gerald ámokfutását, ezúttal már egyetemista korban van és édesanyja temetésére érkezik vissza a városba. Ezzel egyidőben Shelly családjában furcsa dolgok történnek, a kislánya, Becky elkezd egy szellem férfit látni, aki folyton felbukkan a lakásban és először még csak megfigyelőként vesz részt a család "életében", de a későbbiekben már ártó szándékúvá válik, ami kicsit felbolygatja nem csak Shelly-ék, de Robin és Ruby, a halottlátó életét is.
https://www.instagram.com/p/CkQ3KCLophT/?utm_source=ig_web_copy_link
A történet nagyon jó feszültségkeltő jeleneteket tartalmazott, együtt izgultam és együtt örültem a szereplőkkel. Nagyon jól átjöttek az érzelmek annak ellenére, hogy E/3-ban íródott, ezáltal objektívebben bemutatva a történéseket.
A történetvezetés, a történet mélysége szerintem mind-mind javult az első részhez képest, érezhető, hogy az író rengeteget fejlődött az első kötet óta. A regény végén egy függőben maradt szálat is kapunk, hogy még inkább késztetést érezzünk arra, hogy tovább olvassuk a sorozatot, ami remélhetőleg nagyon sok nyitva maradt kérdésre választ fog majd adni.
Értékelésem: 10/10
Kedvcsináló idézetek:
– Na mesélj, milyen volt a cirkusz?
– Nagy – mutatta szélesre tárt karral Becky.
Donald nevetett.
– Nagy volt? Ki gondolta volna. És mi mindent láttatok ott anyával?
A kislány oldalra billentett fejjel, szemével a mennyezet felé nézve idézte fel az eseményeket az emlékeiben. Aprócska szája közben csücsörített a pufók kis arcocskájában.
– Volt maci – közölte végül mélyen az apja szemébe pillantva.
– Hú, az biztosan félelmetes volt!
– A maci aranyos. Tigrincs is volt.
– Gondolom, nyuszi is, tehát úgy tűnik, az egész Százholdas Pagony felvonult a kedvedért. Egészen véletlenül nem Micimackóéknál voltatok?
– Nem is – ellenkezett Becky a magánhangzókat hosszan elnyújtva. – Cirkuszban voltunk. Ott, ahol a bohóc van.
– Aha, a piros orrú. Így már más.♦♦♦
De ki az, aki elveszi a gyermektől azt a különös és csodálatos képességet, amivel a világra jön? Mi magunk, emberek. A szüleink. Ahogy aztán mi is ezt a mintát másolva szintén minden természetességet kiölünk a gyermekeinkből. Megtanítjuk arra, hogy mi a félelem, és mennyi mindentől félnie kell, és amivel saját elméje börtönébe zárhatja magát. Azt is megmutatjuk neki, hogyan játsszon szerepeket az iskolában, a nagyszülőknél, a rokonok előtt, a bevásárlás közben, az utazásnál, ahogy azt is, hogy lehetőleg minden élethelyzetben legyen egy, az összes elváráshoz alkalmazkodó álarca. Mire pedig felismerjük, hogy nem is a saját életünket éljük és csak roskadozunk a megfelelési kényszer súlya alatt, addigra fel is nőttünk és a világ legtermészetesebb dolgának tűnik a szerepjátszás, kiszolgálva a saját egónkat és mások követeléseit.
Gyerekként minden olyan más volt, minden olyan könnyű és természetes.♦♦♦
Csak a buta emberek képtelenek elfogadni, hogy nem vagyunk egyformák, és pont az emberi faj sokszínűségétől vagyunk ennyire egyediek. Nem sok inspirálóbb dolog van a nagyvárosok multikulturális közegénél. Ma pedig már ennek még annyira sem szabadna, hogy jelentősége legyen. Mindannyian egyenlőnek születtünk. Nézze meg a gyerekeket! Nem gyűlölnek, nem félnek, ez a természetes lényünk. A rasszizmus nem velünk születik, hanem tanuljuk.
♦♦♦
Jay a lépcsőn lefelé haladva még érezni vélte a pite illatát, de kellemes gondolatok helyett valami fura érzés fogta el. Jó ideje nem érzett hasonlót. Egészen pontosan, mióta nyugdíjba vonult. Ő maga csak a pókösztönnek nevezte el a Pókember-képregények alapján, amit még a hadseregben is előszeretettel lapozgatott, és napjainkra egészen értékes gyűjteményre tett szert, köztük néhány igen különleges darabbal. Bár nem tudta, hogy Peter Parkert milyen mélyen rázza meg a vészcsengője, de az ő megérzése elég gyomorba markoló volt. Idővel pedig egyre kifinomultabban működött. Biztosra vette, hogy minden emberben ott dolgoznak ezek a baljós történéseket előre jelző megérzések, csak a legtöbben nem is vesznek róla tudomást. Vélhetően az erős negatív energiákkal lehetett összefüggésben.
