Még 2023-ban jelent meg Riley Baker nagysikerű Lopott szerencse című kötetének a második része, ami az Átkozott szerencse címet kapta. Az első részről olvasott ajánlómat ide kattintva olvashatjátok el, az alábbiakban pedig a folytatásáról olvashattok.

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

Az első részben már végigkövethettük Rebecca és Zaiden kalandjainak egy részét, ami abból bontakozott ki, hogy Rebecca ellopta a főnöke nyerő sorsjegyét, aki emiatt üldözőbe vette őt, hogy visszaszerezze a nyereményét. Menetközben a lány apja is feltűnt a színen, aki elől már régóta menekült a család. Zaiden motoron érkezve menti ki a lányt a szorult helyzetekből, ami ebben a második részben is többször szerepet kapott a cselekményben. 

Kettejük kapcsolata nem az az igazi mesébe illő szerelem, az elején mérhetetlenül utálták egymást és nagyon vicces dolgokat vágtak egymáshoz, de az idő teltével egyre inkább kezdtek egymásba habarodni és egy igazán mély, szoros kötelék alakult ki közöttük. Több bonyodalom és titok/árulás is kibontakozott a sztori során, de valahogy mindig sikerült visszatalálniuk egymáshoz. Leginkább a menekülés és a hajsza izgalma miatt kötöttek ki egymás karjaiban, úgyhogy bár Rebecca apja egy igazi szemét alak, ennek ellenére mégis hozzájárult ahhoz, hogy végre valami jó is történjen a lánya életében, még ha közvetlenül is.

Riley stílusa és az általa kialakított romantikus cselekmény a korábbi kötetekben mindig nagyon magával ragadott engem, de ebben a sorozatban valamiért nem éreztem azt a "hűha" érzést. Zaiden nem az a tipikus rosszfiú, de jófiúnak sem egészen mondható és ez a kettősség számomra egy kicsit semlegesítette egymást, úgyhogy nem tudtam úgy rajongani érte, mint Riley többi férfi karakteréért.

A sztori vége erősen függővégesre sikeredett, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy minél hamarabb megkapjuk a várva várt folytatást.

Értékelésem: 8/10

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jolcsi (@konyvmolylany20) által megosztott bejegyzés

Idézetek:

 – Te félsz a sötétben? – kérdezte, mellőzve a cinikusságát.
– Ilyenkor mindig előjönnek a legrosszabb emlékeim.
A kezem után nyúlt, majd szorosan magához vont.
– Nem hagylak egyedül velük.

♦♦♦

– Egyáltalán nem bántam meg, hogy felültem mögéd a motorra – mondtam egyenesen a szemébe nézve.
– Annak ellenére sem, hogy rossz ember vagyok?
– Kinek a történetében? Mert az enyémben az a srác vagy, aki bemászott a résen, és kiemelt a négy fal közül.

♦♦♦

– Nem utállak – fordultam felé egy fokkal nyugodtabban.
– Nem?
– Fogalmazzunk úgy, hogy ha egy hajó elsüllyedne a nyílt tengeren és én menteném ki az embereket, akkor száz sorozatgyilkosnak előbb szorítanék helyet, mintsem neked.
– Előbb. Tehát akkor azért maradna hely nekem is, valahol a csónak végében, nem?
– Nem! Az evezővel visszalöknélek.
– Ez nem volt túl kedves.

♦♦♦

– Számít, hogy már megbántam az egészet?
– Igen, mert azt bizonyítja, hogy nem vagy rossz ember. Mindenki tesz olyan dolgot az életében, amit megbán, de van aki ezt sosem ismeri be magának. Hibáztál, na és? Ki nem?