Benyák Zoltán: Egy forrongó nyár emlékezete (Requiem 2.)
Az alábbi bejegyzésben Benyák Zoltán: Egy forrongó nyár emlékezete című kötetéről olvashatjátok a véleményemet, ami a tavalyi év során jelent meg a Fumax kiadónál.
Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
A fülszöveg:
Paradisóba beköszöntött az évezred legforróbb nyara. A tavasz tragikus eseményei után a város új vezetés alatt próbál boldogulni. A polgármester székébe az ördögi Vernon Wells kerül, aki vasszigorral nyomja el a polgárok ellenállását.
A szigeten ragadt motorosbanda tagjai, Carmen, Sam és Eli próbálnak a megoldatlan titok végére járni, de nincs könnyű dolguk, mert mindhárman csak egy kis részét ismerik a rejtvénynek, így először is meg kell tanulniuk megbízni egymásban.
Valéria különös képességei továbbfejlődnek a boszorkány Lukréciával töltött hónapok során, és szükségük is lesz az erejükre, mert új ellenféllel kerülnek szembe.
A város Doktora eközben sérülten, félőrült állapotban bolyong a csatornarendszer mélyén − és ezúttal talán őrangyala sem tudja megmenteni.
Benyák Zoltán misztikus trilógiájának második kötetében a szereplők egyre mélyebbre süllyednek a rejtélyek mocsarában, miközben az ezredforduló kérlelhetetlenül közeledik.
A szerző ismét elkalauzol minket a kötet által Paradisóba, nagyjából ott veszi fel a fonalat a cselekmény, ahol az előző rész abbamaradt, bár elég meghökkentő előszót írt hozzá a szerző, márha egy teljes színházi közönség bezárása egy lángoló színházba annak számít. A jól megismert szereplők által mélyülhetünk el a történetben: Carmennel, Sammel és Elivel, akik ugyan nem nevezhetőek szó szerint hősöknek, mert ők maguk is elég különc és megkérdőjelezhető életet élnek, de mégis ők azok, akik megpróbálják megakadályozni, hogy a gonosz erők és emberek győzhessenek Paradisó felett.
Az egész kötet abszurd, szürreális, mind a karaktereket, mind a cselekményt tekintve, egy amolyan antiutópisztikus világ bontakozik ki előttünk, amiben az emberek próbálnak túlélni több-kevesebb sikerrel.
Már az első résznél is megállapítani, hogy nagyon szokatlan stílusa van a szerzőnek, legalábbis számomra szokatlan, mert nem szoktam ilyen stílusú könyveket olvasni. Ennél a második kötetnél viszont színtisztán azt éreztem, hogy sajnos nem nekem íródott. A moly.hu-t alapul véve látható, hogy rengetegen szeretik a kötetet, úgyhogy én is igyekeztem vele nagyon, de be kellett látnom, hogy a gördülékeny és könnyed fogalmazásmód ellenére a stílus és a hangulat elég távol áll tőlem.
Ezzel ellentétben nemrég olvashattátok a blogon A nagy illúzióról írt bejegyzésemet, amin szintúgy érezhető ez a szürreiális stílus, azonban az a kötet mégis nagyon tetszett, szerettem együtt utazni a főszereplőkkel, hogy az elveszett "kislány" nyomára bukanhassak velük együtt.
A kötetet recenziós példányként olvashattam a szerzőnek köszönhetően, amit ezúton is köszönök!
Értékelésem: 6/10
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
