Riley Baker: Lopott szerencse (Lopott szerencse 1.) - értékelés
Tavaly ősszel jelent meg Riley Baker legújabb sorozatának az első része, a Lopott szerencse, aminek azóta már a második része, az Átkozott szerencse is napvilágot látott. Korábban már több ajánlót is olvashattatok a blogon az írónő műveiről, ugyanis nagyon szeretem a történeteit olvasni, eddig mindegyik nagyon megfogott engem, a mesés történetek mellett pedig a borítóiért is odáig vagyok.
Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
A fülszöveg:
Hatvan másodperc nem sok, de arra bőven elegendő, hogy az életed egy pillanat alatt megváltozzon.
A főnököm kiment az irodából, én pedig gondolkodás nélkül felkaptam a sorsjegyet az asztalról. Az élet folyamatosan rossz lapokat osztott nekem, talán most jött el az ideje, hogy törlesszen ezért…Hát legyen!
Riley nagyon jól ért ahhoz, hogy úgy formázza meg a férfi főszereplőket, ami nekem a leginkább tetszik, úgyhogy emiatt nagyon mélyen bele szoktam veszni a köteteibe, teljesen el szoktam merülni a romantikus szálban. Ez a kötet nem az a klasszikus értelemben vett romantikus történet, bár ha jobban belegondolok, akkor Riley korábbi kötetei sem voltak azok. Mindegyikben van valami nagy probléma, ami a főszereplők közé áll, és ami miatt nehezen találnak rá a boldogságra.
A Lopott szerencse című kötetben kapunk egy vagány, erős női főszereplőt, aki semmitől sem retten vissza és már megszokta, hogy minden saroknál a háta mögé kell néznie, hogy követik-e, ugyanis folyamatos menekülés az élete. Igyekszik láthatatlan, megszokott, hétköznapi életet élni, de az élet tálcán kínálja számára a lehetőséget, hogy kitörhessen a fásultságból, úgyhogy gondol egyet és ellopja a főnöke többmilliós nyereményszelvényét, hogy beváltsa és új életet kezdhessen a családjával jó messze minden rossztól. Azonban menekülés közben többször is utolérik, de váratlan módon betoppan egy jóképű, motoros férfi szerepében a megmentő. Legalábbis először megmentőnek gondolja a lány, aztán már ő maga sem tudja, hogy igazából hányadán is állnak.
Bár nagyon rövid kötet és nagyon gyorsan a végére lehet érni, mégis kerek egészet ad a történet és olyan függővéggel ér véget, hogy a második rész beszerzése nélkül én nem ajánlanám az első rész olvasását. Szerencsére nekem már a polcomon lapul a folytatás, úgyhogy még a hónapban szeretném is elolvasni, bár úgy hallottam, hogy az is függővéggel ér véget, úgyhogy tűkön ülve várhatok majd a harmadik kötetre.
Ti olvastatok már az írónőtől? Ha igen, akkor melyik kötetét, és hogy tetszett?
Értékelésem: 9/10
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Idézetek:
Néha az embernek mindössze arra van szüksége, hogy elbújjon a világ elől, csak az a baj, hogy nem talál jó rejtekhelyet.
♦♦♦
Vannak sebek, amikről az ember néha megfeledkezik. Nem azt jelenti, hogy már nem fáj, azt jelenti, hogy az élet megy tovább, te pedig próbálsz vele lépést tartani. De amikor megtalál téged a magány, hirtelen valami bekapcsol belül, és a sebed felszakad. Fájni kezd, mintha most történt volna. És akkor, abban a pillanatban azt kívánod, hogy valaki mentsen meg, de persze senki nem fog. Neked kell magadat megmenteni.
♦♦♦
Becsuktam a szemem. Az agyam teljesen kikapcsolt és átadta magát a pillanatnak. Mintha csak lebegtem volna abban a bizsergető érzésben, amit a csókja váltott ki belőlem. Elfeledtette velem az összes pokoli emlékem és néhány másodpercig elhitette velem, hogy az élet csodás. Hogy hiába vannak rosszul megírt tündérmesék, mindig van egy herceg a sztoriban.
♦♦♦
– Szerinted, ha kinyitom ezt a rozogának tűnő ajtót, leszakad, vagy csak simán a kezemben marad a kilincs? – kérdeztem, az előttünk álló ajtóra meredve.
– Vagy mind a kettő megtörténik – nézett szörnyülködve maga elé.♦♦♦
– Mikor érsz rá?
[…]
– A következő életünkben bármikor.
– Az elég távoli – felelte csüggedten. – Pedig az indulatos, zöld tekinteted annyira feltüzelt, hogy még a Netflix jelszavam is megadtam volna neked.
