Victoria Helen Stone: Jane Doe szürke kisegér? - értékelés
Még a tavalyi év során jelent meg a Könyvmolyképző kiadó Kristály pöttyös könyvek sorozatán belül a Jane Doe szürke kisegér? c. kötet, ami egy személyiségzavarokkal küzdő fiatal nőről szól pszicho-thriller környezetbe ültetve.
Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
A fülszöveg:
Két élet, egy cél: a bosszú
Jane napjai a Midwest biztosítócégnél tökéletesen átlagosak. Beilleszkedett, csinos a virágmintás ruháiban, és hatékonyan végzi a munkáját az alacsony beosztásában. Pontosan olyan nő, amilyeneket a középvezetője, Steven Hepsworth kedvel – szelíd, kevés az önbizalma, és hajlandó egy férfihoz igazodni. Senki sem tudja, kicsoda valójában Jane. Különösen nem Steven.
Azonban az egyszerű Jane rejteget valamit. És Steven a legrosszabbat hozza ki belőle.
Semmi sem vonhatja el Jane figyelmét arról, hogy egyenesen Steven szívére célozzon engedi magát az ágyába csábítani, belegabalyodik a karrierjébe és a családi életébe, majd felfedi a férfi összes piszkos titkát. Itt az ideje, hogy Jane előásson mindent, ami fontos Steven számára.
Hogy aztán mindent elvegyen, pontosan úgy, ahogy Steven tette vele.
Különösségében is felszabadító olvasmány.
Vágj bele!
A kötet eleje elég sejtelmesen kezdődik, elég lassan csepegteti az írónő az információkat, hogy ezzel fokozza kicsit a cselekmény hangulatát/izgalmát, de számomra így se lett igazán meggyőző. Jane Doe egy igazi szürke kisegér, ahogy a címben is olvashatjuk, elmegy dolgozni, hazamegy, éli a monoton megszokott életét. Legalábbis ezt a látszatot kelti a nő, akinek még csak nem is ez az igazi neve. Elveszítette a legjobb barátnőjét egy férfi miatt és visszajött, hogy bosszút álljon rajta.
Jane karaktere személyiségzavarokkal küzd, különc figura, mindig kilógott a társadalomból és már egészen hamar, gyermekként rájött arra, hogy nincsenek érzései és ez nem teljesen normális, úgyhogy hamar megtanulta, hogyan imitálja, hogy normális, azaz, hogy együtt örül, nevet, sír a többiekkel, éppen mire van szükség az adott helyzetben. Emiatt a társas érintkezések terén is eléggé visszamaradott, csak a legjobb barátnője volt az egyedüli, aki iránt érzett egy kis szeretetfélét. Őt elveszítve úgy érezte, mintha mindenét elveszítette volna, úgyhogy bosszút akar állni Steven-en, aki látszólag egy rendes mintaférfi lelkész apával és egyházi feladatkörökkel. Azonban Jane hamar kideríti róla a piszkos dolgokat és nem csak őt, hanem a családját is vele rántja, leleplezi a sötét kis titkaikat, hogy a romok közé taszítsa Steven-t, ezzel kiegyenlítve a számlát, amit Jane legjobb barátnője ellen követett el.
Az alapelgondolás nagyon jó lett volna, de a kivitelezés egy kicsit gyengére sikeredett, monoton és vontatott volt az egész, nem pörgött úgy, ahogyan azt megszoktam a többi pszicho-thrillertől.
Értékelésem: 6/10
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Idézetek:
Talán vennem kéne egy macskát.
A gondolat teljes egészében megszületeve veszi birtokba az agyamat. Egy macska. Egy másik kis szociopata, aki összegömbölyödik melletem éjszaka és melegen tart.♦♦♦
Fogalmam sincs, miért randiznak a normális nők. A világ elviselhetetlen helynek tűnik a valódi érzésekkel rendelkező emberek számára.
♦♦♦
Az igazat megvallva, a kitalált emberekkel sokkal jobban kijövök, mint az igaziakkal. A fiktív történetekben szereplő döntéseknek muszáj, hogy legyen értelmük. Az idővonal racionálisan halad előre. Elmagyarázzák az érzelmeket. A szereplők úgy érzik magukat mások cselekedeteinek hatására, ahogy kell. Senki sem marad benne egy-egy rossz helyzetben a magatehetetlenség vagy az önbizalomhiány miatt. Abból igazán szar történet lenne. De a valódi életben… Édes istenem, a húsvér emberek olyan ritkán viselkednek úgy, hogy jobbra fordítsák a körülményeiket.
De miért?
Miért, miért, miért? Ez az egyik olyan dolog, amit sosem fogok megérteni. Csak annyit tudok, hogy a könyvek jobbak.
