A Széttört akkordok c. kötet is molyos utazókönyvként került hozzám, és szerencsére nem bántam meg, hogy jelentkeztem rá, mert egész jó kis könyv volt. Korábban már olvastam az írónőtől a Tullia meséit, de az egészen másféle műfajú könyv, így nem tudtam, mire számíthatok majd ebben a kötetben. Azt hittem, hogy egy átlagos romantikus regény, de romantika szinte semmi nem volt benne, inkább a misztikus vonalra épít ebben a műben az írónő.

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

A történet azzal kezdődik, hogy a főszereplő testvérpár megkapja a hírt, hogy Josh, az amerikai zenész eljön hozzájuk, hogy átmenetileg zenéljen az együttesükben. Igen ám, de Josh nem átlagos ember, legalábbis a gitárja biztosan nem az. Ahol csak felbukkan a hangszere, ott valakinek biztosan baja esik: leesik a létráról, a színpadról, vagy autóbaleset éri. Valamiért a szereplők mégse törődnek az üggyel, holott párszor páran megemlítik menet közben, hogy biztos, hogy a gitárnak is köze van az esethez, de ennél tovább nem foglalkoznak vele, teljesen természetesnek veszik, vagy csak nem akarják tudomásul venni a történteket, mindenesetre nekem nagyon fura volt, hogy nem foglalkoznak komolyabban eme gyanújukkal. A kötet végén azzal se különösebben törődtek, hogy az egyik zenész a bandából életét vesztette egy elég gyanús balesetben, ahol a gitár is ott volt a közelben. A haláleset után talán egyszer-kétszer van csak az eset megemlítve, mintha teljesen harmadlagos lenne ez az amúgy igenis komoly tragédia. Ha egyszer nem volt érdekes a történet szempontjából, akkor talán jobb lett volna kihagyni, nem kellett volna beleerőltetni a történetbe csak azért, hogy benne legyen.

A kötet egy elég mély kérdés felszínét is megkapargatja; a külső alapján való megítélést. Josh egy látszólag ápolatlannak tűnő, szakállas, torzonborz ember, aki komor, áthatolhatatlan tekintettel rendelkezik, így nagyon sokan megítélik őt az első benyomásuk alapján, ami általában nem túl kedvező Josh-ra nézve. Van, hogy rendőrt hívnak rá, vagy amikor az utcán rosszul lesz, egyszerűen piásnak vagy drogosnak tartják és nem is akarnának segíteni neki, mindezt pusztán a külseje miatt. Igaz, hogy ennél komolyabban nem nagyon megy bele a témába az írónő, de az tetszett, hogy legalább ennyi is benne volt a kötetben. Sajnos mi emberek tényleg hajlamosak vagyunk első benyomás alapján ítélni, pedig az ember igazi jelleme nagyon ritkán vonható le az első találkozó alkalmával. Pláne nem ismerhetünk ki egy embert pusztán a kinézete alapján. Josh-sal kapcsolatban viszont az emberek nagyon sokszor elítélőek, bár ő se tesz sokat az ellen, hogy megváltozzon az emberek róla alkotott véleménye. Bár gondolom, ebbe is bele lehet fáradni egy idő után és valószínűleg Josh is belefáradt már, hogy folyamatosan bizonygassa, hogy jó ember, vagy legalábbis nem olyan rossz, mint amilyennek tartják az emberek.

Voltak ugyan hibái a kötetnek, de nekem összességében tetszett. A legnagyobb bajom az volt vele, hogy néhol nagyon merev a megfogalmazása a mondatoknak, olykor egy-egy szófordulat vagy mondat teljesen kizökkentett a lendületből, de szerencsére nem kétmondatonként fordult ez elő, így nem rontott sokat a kötet élvezhetőségén.

Értékelésem: 8/10

Kedvcsináló idézetek:

 Közben Gitta is előbújt a szobájából, trikóban, bugyiban, álmosan.
– Húzz vissza még egy kicsid az ágyadba – intett neki mosolyogva Peti.
– Mi van? – kérdezte Gitta súgva.
– Úgy tűnik, Josh meztelenül alszik, és megszomjazott.
– A konyhában van?
– Már épp elég gáz, hogy anya idejött, te ott maradsz – figyelmeztette Peti, és a kezével legyezett, hogy tűnjön el végre. Gitta kuncogva csukta be a szobaajtót.

 

– Problémás gyerek voltam.
– Már ott szakállt növesztettél, motoroztál és tetoválásokat gyűjtöttél?

 

– Sosem lesz vége… Vannak helyek, ahol nem úszod meg kötözködés és verekedés nélkül, vannak helyek, ahova nem engednek be, ahol rendőrt hívnak rád, és ahol leköpnek…

Az írónő további kötetei: