Géczi Viktória: Illés öröksége - értékelés
2022-ben jelent meg a Morningstar Publishing kiadásában Géczi Viktória: Illés öröksége c. kötete, ami történelmi zsánerben íródott. A történetben nagy szerepet kap a családtörténet és a családfakutatás misztikus elemekkel átitatva.
Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!
A fülszöveg:
1828-ban, apja halála után, a fiatal és határozott Rabán gróf saját kezébe veszi élete irányítását. Eszközökben nem válogatva, bűnök sorát követi el, hogy ősei elvárásának eleget tegyen, hazugságok tucatjaira építi fel tökéletesnek tűnő életét. Idővel rájön azonban, hogy ő nem olyan, mint az apja, hogy nem teszi boldoggá azoknak a céloknak az elérése, amire egész életében nevelték, lassan megváltozik. De vajon meg lehet-e változni, együtt lehet-e élni az elkövetett bűnök súlyával és azzal a félelemmel, hogy bármikor kiderülhetnek a sötét titkai és mindent elveszíthet?
Az 1920-as években H.J., a világháború emlékeiből menekülő író, egy sejtelmes családi mese alapján nyomozni kezd egykori őse, Szalviusz élete után. A monda szerint, a fiú kegyetlenségei miatt egy szörnyű átok szállt az egész családra, s miután az író apja tragikusan hal meg, elhatározza, hogy kinyomozza az igazságot. Kutatómunkájának eredményeként több levelet, önéletrajzot és naplót is megszerez abból az időből. További nyomozás helyett, azonban lassan magával ragadja az előtte kibontakozó szövevényes történet, átadja magát a művészetnek, s végül regényt ír arról, amit megtudott a grófról.
Napjainkban H. J. ükunokája megtalálja az író munkáit, és anélkül, hogy tudná, az átok felforgatja majd az egész életét, olvasni kezdi a könyvet…
Az regény időt szán arra, hogy tabuk nélkül a lélek mélységeire hatoljon, feltárva a jellembeli hibákat és félelmeket, amelyek mindannyiunkban ott élnek. Rossz döntések, tragédiák és sötét babonák között keresi az apró fényeket, azokat a pillanatokat, amiért mégis minden kudarcon és küzdelmen érdemes túllendülni.
A történelmi könyvek elég távol állnak tőlem, bár nagy ritkán szoktam történelmi romantikus köteteket is olvasni. Az Illés öröksége c. kötettel nagyon lassan haladtam, az eleje annyira lassan indult be, hogy pihentetnem kellett egy kicsit. A harmadánál viszont nagyon felpörögtek az események, onnantól kezdve már nagyon gyorsan elolvastam, de mivel nem az én zsáneremben íródott, nem került igazán közel a szívemhez.
A történet egésze amolyan "regény a regényben", tehát legnagyobbrészt a régmúlt könyvek feljegyzéseit olvashatjuk benne, a jelen korban nagyon kevés történésről esik szó. Sajnálom, hogy nem kaptunk több jelenetet a Holló leszármazottakkal, hogy őket is jobban megismerhessük.
A történet főszereplője egy nap megtalálja a családja történetét leíró könyveket, amik tartalmaznak eredeti részeket régi naplókból és feljegyzésekből, illetve tartalmaznak egy kis fiktív részt is. A kötetek a főszereplő elé tárják a Rabán átkot, ami a monda szerint apáról fiúra szállva követi végig a család útját. Főhősünk teljesen belemerül a lapokba, minél előbb szeretne a végére érni, hogy megtudhassa családjának történetét és rájöjjön, hogy valóban valódi veszéllyel áll-e szemben az átkot tekintve.
Bár ahogy említettem, nem lett a kedvencem ugyan, de mégis nyugodt szívvel ajánlanám azoknak a regényt, akik szeretik a történelem, illetve a családtörténet/családfakutatás témakörét.
Értékelésem: 8/10
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Kedvcsináló idézetek:
Mindent túlságosan komolyan veszel, pedig az élet maga teljesen komolytalan, nem beszélve arról, hogy milyen hamar elszáll. Idővel bánni fogod azt, hogy elpazaroltad az idődet.
♦♦♦
– Nagyon rosszat álmodtam, arról, hogy meghalok.
Szalviusz összevonta szemöldökét:
– Ebben a kastélyban az történik, amit én parancsolok. A halálra nem adtam engedélyt.♦♦♦
Nem is hiszem, hogy létezne eleve gonosz, vagy ördögi lélek. Egyszerűen a körülmények és a neveltetés rontja el az embereket, ha elrontja.
♦♦♦
– […] Vigyázni kell az olyan szerelmekkel, amelyek úgy alakulnak ki, hogy csak nagy ritkán futunk össze annak tárgyával… a homályos tudásunkat az elme kipótolja, természetesen a lehető legidillibb vonásokkal felruházva a másikat. Aztán megismerjük, és csalódunk, hiszen az az ember, akit önmagunk teremtettünk, hogy szerethessünk, valójában nem is olyan, mint hittük.
