Baráth Viktória: A napfény földje - értékelés

Az írónőtől olvasott előző kötet, az Egymás szemében nekem hatalmas nagy kedvencem lett, úgyhogy alig vártam, hogy olvashassam ezt a kötetet is. Az összes korábban megjelent könyvet olvastam már Baráth Vikitől, szóval egyértelmű volt, hogy ezt is olvasni akarom majd.

Vigyázat! A bejegyzés cselekményleírást tartalmaz!

A fülszöveg:

„Olyan oldalát mutatja meg a világnak, amelyet kevesen ismernek.” – R. Kelényi Angelika

Elizabeth Carrington a londoni elit irigylésre méltó életét éli. Sikeres üzletasszonyként hőn áhított vágya megszerezni egy kereskedelmi cég tulajdonostársi pozícióját. Kemény munkával küzdötte fel magát a csúcsra, és most végre elérheti a célját. Ehhez azonban olyat kell tennie, amire nem számít: Afrikába kell utaznia, hogy ő maga bonyolítson le egy fontos kakaóbabüzletet. A feladat első ránézésre könnyűnek tűnik, Elizabethnek azonban az út során a legrosszabb rémálmaival kell szembenéznie. Főleg, amikor Elefántcsontparton lázadás tör ki, elsöpörve a hazautazás lehetőségét. Az egyetlen kapaszkodót a vadonban élő, angol származású Adam jelenti számára, akinek esze ágában sincs pátyolgatni az állandóan panaszkodó nőt. Az idő múlásával azonban Elizabeth rádöbben, hogy a világról alkotott képe egy túl büszke és elkényeztetett nő nézőpontjából fakadt.
Van még remény a természet és az emberiség számára? Képesek vagyunk saját magunkon is változtatni, ha az a világunk hasznát szolgálja?

Baráth Viktória legújabb, Szabadon-sorozata egy nagyon is aktuális társadalmi problémát boncolgat, amelyben az egyéni sorsok összefonódása jelentheti a megoldást. Mert van az a pillanat, amikor félre kell tennünk a saját érdekeinket egy nagyobb cél érdekében.

„Drámai kalandok egy cseppnyi romantikával fűszerezve.” – Bree S. Világa

A kötet elején a főszereplő női karakter nagyon ellenszenves érzéseket keltett bennem, ahogy szerintem mindenki másban is. Az írónő nagyon jól megformázott egy visszataszító, pénzéhes, karriermániás, csak a látszatra hajtó, érzelmektől mentes életet élő nőt, aki rögeszmés módon, kényszeresen keresi szülei elismerését. Bevallom őszintén, a kötet elején nagyon meg tudtam volna rángatni őt, hogy térjen már észhez, mert nem vette észre, hogy miközben a saját érdekeit nézte, mennyi emberen gázolt át. És nemhogy csak nem tűnt fel neki, úgy állt hozzá, hogy "mindenki a saját sorsa kovácsa", ergo ők tehetnek róla, hogy ilyen helyzetbe keveredtek.

Szóval a kötet elején kaptunk egy felszínes nőt, aki csak azért, hogy bekerülhessen társtulajdonosnak a céghez, ahol dolgozik, képes még Afrikába is elutazni, hogy tárgyalásokat folytasson a kakaóbab termelői árának minél lejjebb szorításáról. Figyelemmel kísérhetjük azt, hogy mennyire lenézte az afrikai embereket, illetve úgy egészében az egész harmadik országbeli régiót, amiért ilyen "fejletlen" módon képesek élni, míg ő a londoni elithez tartozó úri életet él.

https://www.instagram.com/p/Cccqd5srgeQ/?utm_source=ig_web_copy_link

Igen ám, de jön egy sereg bűnöző, akik a hozzá hasonló gazdag nyugati vállalkozókat akarják kiirtani az országból, hogy véget vessenek a kizsákmányolásból, és ezáltal jobb életet élhessenek az ottani emberek. Az események hatására úgy alakul, hogy Elisabeth egyedül marad egy vadidegen emberrel, Adam-mel a semmi közepén, ahol nomád életmódok uralkodnak. Végigkövethetjük Elisabeth fejlődését az átélt borzalmak hatására és szép lassan láthatjuk, hogyan változik meg, tör össze lelkileg, majd vesz egészen más irányt a személyisége Adam pártfogása mellett.

Annak ellenére, hogy ellenszenves volt számomra az elején a karaktere, a végére kezdtem megkedvelni, kevés ember képes nemhogy csak felfedezni a saját hibáit, de még be is ismerni egy vadidegennek, aztán pedig tenni is azért, hogy más ember lehessen.

Csak a kötet olvasása közben jöttem rá, hogy ennek a kötetnek lesz folytatása, bár önmagában kerek egész történetet ad, nem marad az emberben hiányérzet. Viszont a későbbi történésekről is szívesen olvasnék, szóval feltétlenül el fogom olvasni majd a folytatását is, mert nagyon kíváncsivá tett ez a rész.

Értékelésem: 9/10

Kedvcsináló idézetek:

Megfogok egy bögrét, de amikor meglátom, hogy vastagon megállt rajta a por, inkább meggondolom magam.
– Éhen fog halni, ha ilyen finnyás – szurkálódik Adam, és visszatér a farönkjéhez.
– Nem vagyok finnyás – kérem ki magamnak. […] – Csupán van egy bizonyos szint, ami alá nem akarok süllyedni.
– Ó, elnézést, nem tudtam, hogy magát a királynőt látom vendégül! – hajol meg színpadiasan.
– Fölösleges ez a gúnyos hangnem! Nekem sincs semmi szükségem arra, hogy el kelljen viselnem magát.
– Akkor ebben megegyeztünk.
– Addig viszont, amíg nem jön értem valaki, kénytelen lesz megtűrni engem.
– Felőlem – vonja meg a vállát, és újból lecsap a fára. – De jobb lesz, ha lejjebb ad abból a bizonyos szintből, mert itt nem marad meg sokáig, ha azt várja, hogy ugyanúgy élhet, mint Londonban.

– Ez mi? – nézek végig az ételen homlokráncolva.
– Ananász, banán és egy kis csimpánz.
– Hogy mi?
Majdnem eldobom a tányért undoromban.
– Nyugodjon meg! Csak csirke. Gondolom, a mellét szereti.
Ő jól szórakozik magában, amíg én átélek egy kisebb infarktust.

– Tudja, egyet megtanultam az életem során, mégpedig azt, hogy sosincs késő a változtatáshoz, sem a változáshoz. Higgye el, sok mindent tapasztaltam és láttam ahhoz, hogy ezt ki merjem jelenteni.

Nem kellett volna ennyire messzire utaznom ahhoz, hogy általam tönkretett életekkel találkozzam. Elég lett volna kinéznem az irodám ajtaján. Éveken keresztül tapostam a titkárnőim lelkébe, és közben egyszer sem jutott eszembe az, hogy ők is emberek. Hogy ők is éreznek. Hogy nekik is vannak problémáik, amiket legfőképp én okoztam, és céljaik, amelyeknek egyedül én álltam az útjában.

– […] Az első napokban Seydou egy vadászpuskával kergetett el a faluból.
Jót derülök a képen, ahogy elképzelem magam előtt.
– Az első napokban én is legszívesebben puskát fogtam volna rád – vallom be.
– És most?
– Most már csak néha – vonom meg a vállam.